2014. szeptember 06-án sikeres forgalmi vizsgát tettem, szeptember 10-én megérkezett a paripa...

Beöltözés motoros cuccba...taxi és irány a Karasna.

Papírok rendben, Motor rendben. Átadás rendben.

És akkor jött az izgalom... Mert ez életem első olyan járműve, amit újonnan vettem. Hihetetlen öröm volt. És mert most egyedül indulok. Nincs mögöttem egy 'T' betűs autó hátvédnek, nem dumál a fülembe az oktató, hogy mit csináljak és rajtam sincs már a tanuló mellény (amit azért a forgalomban figyelembe szoktak-szoktam venni), így senki sem tudja, hogy ez az első utam, azt feltételezheti mindenki, hogy kész vagyok a forgalomra.

Mit tudtam, megtettem ennek érdekében: oktatás végig, plusz órák és a biztonságtechnikai tréning. Hetek óta figyeltem, hogy mozognak a motorosok a közlekedésben. 

Ez nagyon más volt. Megremegett a térdem... Ahogy elindultam, éreztem, hogy tényező vagyok. Egyrészt rendesen haladok a forgalommal, senki sem akar megelőzni (nem úgy, mint tanulóként). Aztán az első kereszteződésben rádöbbentem, hogy akár előre is mehetek a két autósor előtt. De biztos elférek? Azt mondták, ha nem vagyok benne biztos, akkor meg se próbáljam. Fizikailag elfértem. Mentálisan is. :)

A Váci úton az Árpád híd felé kedvesen haladtam a külső sávban, de a korábbi 40-50 km/h-s tanuló sebességhez képest az ottani 60 már-már száguldásnak tűnt. És amit észre sem vettem korábban autóval, azok a 'finom' kis kátyuk és huppanók voltak. Hamar rájöttem, hogy jobb felemelni a seggem, különben hazáig szétverem a derekam..

Az első táv nem volt hosszú, kellemesen izgalmas és bizsergető volt. Itt éreztem először az egyedüllét olyan formáját, ami nem nyomasztó, hanem felszabadító volt. 

Sokáig nem voltam egyedül, a motorom első rajongója a garázsban várt :)